Anonymus titkai nyomában

ELŐSZÓ

A magyar történelem tele van tiltott pontokkal, olyan tabukkal, amelyek hivatalosan nem érinthetők, nem kutathatók és nem tárgyalhatók, amelyek megnehezítik a nemzeti önazonosulást, mert megakadályozzák az egyént abban, hogy a történelmi cselekvések tanulságait levonva, a saját helyzetére vonatkozó, a saját cselekedeteit megítélő következtetésekre jusson.

Sokan hajlamosak legyinteni erre, mondván: ugyan kit érdekel a múlt a huszadik század végén, amikor az egyén előrehaladásában alapjában véve csak a siker számít; amikor csak az boldogul, aki a modern világ modern eszközeit birtokolja. Pedig ez olyan logika, mintha azt mondanánk: nem az a fontos, ki fogja a kezében a kardot vagy éppen a kalapácsot, hanem az, hogy mennyire korszerű a kard vagy a kalapács. A tudás pedig- ha mégis muszáj - csak konkrétan a kard vagy a kalapács használatának ismeretére korlátozódik, s e szempontból érdektelennek látszik mondjuk annak ismerete, hogy kik voltak az etruszkok.

És valóban, egy tőzsdei alkusz, nemzetközi szóval mondva bróker sikerét látszólag nem segíti elő az antik kultúra ismerete, csak az, ha a tőzsdei világ ismereteit birtokolja; úgy tetszik, ez utóbbi az elégséges és a szükséges feltétel az előrehaladáshoz. Következésképpen a bróker úgy véli, helyesen teszi, ha nem érdekli a múlt. Ezt a logikát erősíti az úgynevezett liberális valóságfelfogás, amely szerint többek között a nemzet, a nemzetiesség, azaz a nacionalizmus ideje letelt, ma - miként az antik Rómában - csak polgárokról lehet beszélni, nevezetesen világpolgárokról, akiknek alapvetően egyéni jogai vannak. Igaz, a liberális szemlélet is elismeri a nemzet fogalmát, de csak mint nemzetiséget, amit az általános polgári jogrenden belül éppen úgy egyénként kezel, mint az egyes embereket.

A párhuzam annyiban indokolt, amennyiben Róma esetében is impériumról, birodalomról beszélünk: ez helytállónak látszik ma is, amikor egy új gazdasági világbirodalom bontakozik ki előttünk. Érdekes és kíméletlen azonban e párhuzam folytatása. Rómát nyomtalanul elsöpörték az öntudatra ébredő barbár európai nemzetek, de legalább annyira a modern Európa új világképe, a katolicizmus. Egy szó, mint száz: a világpolgár nem érezheti magát nagyobb biztonságban ma - amikor a történelem változásai mérhetetlenül gyorsabbak, mint az antik világ idején voltak -, mint érezhette magát a római polgár. Ő nem menekült meg. Vajon megmenekülhet-e a modernkor világpolgára? A válasz változatlan: nem. Megmenekülni csak az fog, aki két biztos fogódzóval horgonyozza le materiális létét a szellemi-lelki valóságba. Az egyik fogódzó Isten, a másik a nemzet.

Úgy tetszik azonban, semmi sem elavultabb a szekularizálódon: világban, mint e két érték, ahol Isten helyére már nem is az ember - mint a bolsevista utópiák úgynevezett "szocialista embertípusa", egyfajta vörös Übermensch -, hanem az eszköz magasztosult fel. Elég, ha a korszerű ruhák, illatszerek, autók körüli felhajtásra gondolunk: ma már nem az egyén dönt, hanem a divat határozza meg, hogy neki milyen ruhát, illatszert, autót kell választania. Az eszköz fétissé vált, az eszközzel bánó egyén pedig eltörpült, használó-fogyasztó lett belőle, statisztikai tömegelem. Senkit sem érdekel - egy szűk és egyre jobban szűkülő kiválasztott rétegen kívül - az egyén szellemi és lelki tulajdonságainak pénzben, eszközben, anyagban ki nem fejezhető értékrendszere, senkit nem érdekel a kultúra egésze, mert elhiszi, hogy ha jobb és korszerűbb kalapácsra cseréli a tegnap még jobbnak és korszerűbbnek számító kalapácsát, akkor ő maga jobb és korszerűbb, ezáltal boldogabb szakemberré válik. Gondoljunk másfelől az úgynevezett "tartós" fogyasztási cikkek észvesztő sebességű elértéktelenedésére. Körülbelül tízszer annyi ideig tartó munka átlagjövedelme melletti megtakarításból fizethető ki egy korszerű autó, mint amennyi idő alatt elértéktelenedik. A gazdagságot pedig csak abban mérik, hogy egy adott ország átlagpolgárának hány évet kell áldoznia erre.

Az anyagi világ ördögi köréből - dolgozz még intenzívebben, hogy még többet fogyaszthass, miáltal még nagyobb igényeid lesznek, s még többet dolgozol majd még nagyobb fogyasztásért... csak az tud kitörni, aki felismeri az egyén szellemi és lelki tulajdonságai fejlesztésének elsődlegességét. Azokból az emberekből lesznek ugyanis az adott történelmi korszak kiváltságos vezetői, akik az éppen a fenti okokból legdrágább iskolákban a legmagasabb szintű tudást szerzik meg, mert már csak e szűk és kiválasztott réteg tudja, hogy az anyagi világban valójában egy fordított arányosság érvényesül: ahogy okosodnak a szerszámok, úgy butulnak a használóik. A honvisszafoglaló magyarok harci íja használatának elsajátításához évtizedek kellettek, míg egy korszerű géppisztoly használatát pár perc alatt meg lehet tanulni. Az ókori földműves még istenként uralta a maga világát, tökéletes összhangban környezete tárgyi, szellemi és lelki valóságával, a ma mezőgazdasági nagyüzemében egy munkás már csak milliomodrészét látja át annak a tárgyi világnak, ami őt körülveszi, a szellemi és lelki környezetről pedig jószerivel már semmi ismerete nincs. A tényleges tudás tehát egyfelől elértéktelenedik, másfelől elérhetetlenül drága, s továbbra is az egyetlen kulcs a kiválasztódáshoz.

Mert ma sem lehet az emberiség ura, aki nem látja át a valóságos történések összefüggéseit, aki nem érti, hogyan és miképpen hat át az anyagi dimenzió a szellemi és a lelki dimenziókra, és viszont.

Ez az ezredforduló legnagyobb ellentmondása, de egyúttal ez az a titok, amelynek révén megérthető e különös, rejtélyes korszak, ugyanis az idézett állítás a nemzetekre is igaz: az anyagi gyarapodás versenyében látszólag a modern liberális - anyagelvű - demokráciák eszközei a leghatékonyabbak, de érdekes módon mégis azok a nemzetek uralják a világot, vagy legalábbis vannak előnyösebb helyzetben a többieknél, ahol a nemzeti tudás, a nemzeti önazonosság, nemzeti vallás és emlékezet messze fejlettebb a többinél.

Úgy tűnik föl, hogy a siker záloga a nemzetek közötti versenyben határozottan nem a modernség, hanem - ha szabad így fogalmaznunk - a konzervativizmus, sőt az ortodoxiát is magába foglaló fundamentalizmus. A tudás tehát olyan kulcs, amely a múlt ismerete nélkül használhatatlan. Ahol pedig tiltott pontok vannak egy nemzet múltjában, ott megnehezül vagy majdnem reménytelenné válik e mágikus kulcs használata, s a nemzet a túlélési versenyiben lemarad.

Nem azt kell tehát kérdeznünk, hogy ugyan mi haszna van a múltbéli dolgok ismeretének, hanem azt, hogy ha nincs túlélési esélye annak, aki nem törekszik az egyetemes tudásra, vajon miért van mégis az, hogy a tudás - látszólag - értéktelenné vált. Miféle láthatatlan hatalom kényszerít bennünket arra, hogy azt akarjuk, amit ők akarnak, azt lássuk, amit látnunk kell, s nem azt, ami a valóság? Miféle ősi, titokzatos társaságok játékszerei vagyunk mi, az úgynevezett liberális demokráciák becsapott, elszigetelődött szavazópolgárai? E kérdésnek a kifejtése köteteket emésztene fel. De úgy is mondhatnánk, e kérdés megválaszolása nem másra, mint magára a történelemre vár. Nevezetesen arra a történelemre, ami éppen most, velünk és általunk történik.

Vannak a magyar múltban félig tiltott pontok is, olyan lezáratlan történelmi perek, amelyekben a végső ítélet még mindig várat magára. Mit kerestek Európa-szerte a "kalandozó" magyarok, s miért nem tudta senki megállítani őket hetven éven át?

Miért tartjuk tragikusnak az augsburgi ütközetet, amikor az a mai Németország közepében van, s utána Botond még betörte Bizánc kapuját? Ki volt Tonuzoba? Miért halt meg Koppány? Ki és mért vakíttatta meg Vazult? Honnan ered és hová lett a rovásbetűs magyar írás? Miért halt meg Szent Imre herceg? Miért szenvedett napokon át iszonyatos kínokat a haldokló Mátyás király? Ki ölte meg Zrínyi Miklóst? Kinek volt igaza végső soron, Széchenyinek vagy Kossuthnak? Áruló volt-e Görgey Artúr? Mi köze volt a századfordulón ide beáramló és sebesen asszimilálódó zsidóságnak a századelő kommunista mozgalmaihoz? Ki volt, mi volt vitéz Nagybányai Horthy Miklós? Vagy egy egészen közeli példa: Antall József miniszterelnök drámaian eltérő megítélése még az úgynevezett nemzeti-konzervatív táboron belül is. Vagy az 1994- es népszavazás döbbenete, amikor a választásra jogosult szavazók azon diktatórikus politikai erőt juttatták demokratikus úton hatalomra, amelytől négy évvel korábban ugyancsak demokratikus úton megszabadulni kívántak. És a legdrámaibb kérdés: ki volt a magyarok Nagyboldogasszonya?

Vannak aztán hamisan megjelölt értékek, amelyek szinte történelmi kettős látást okoznak azzal, hogy látszólag igaz, de első ránézésre mégis félreérthető jelet mutatnak fel a "te is más vagy; te sem vagy más"-gondolat elmét gyilkoló logikája szerint. Ilyen például a magyar millennium-program propagandája, amit a közelmúltban indított útjára a politika. E program két számra és két betűre alapozódik A két szám, 1000 és 2000, a két betű pedig MM, ami a római számok körében éppen 2000-et jelent. MM egyenlő Magyar Millennium egyenlő kétezer. Mi a baj ezzel? Csak az, hogy a magyar államiság nem ezeréves, hiszen a jelenleg hivatalos történelemszemlélet sem meri eltitkolni az úgynevezett 895-ös "honfoglalás" tényét, amelynek ezredfordulója, az első magyar millennium 1896-ban volt. Azért akkor, mert 1895-re nem készült el a pesti millenniumi építkezések legnagyobb műve, az Andrássy út. Úgy tetszik, már száz éve is fontosabb volt a pesti üzleti érdek, mint a történelem A bizniszlogikát követve nem I995-ben, hanem 1996-ban ünnepelte Magyarország az úgynevezett millecentenáriumot, azaz az árpádi bejövetel 1100. évfordulóját.

Hogyan lesz az 1100-ból 1000? Hogyan csúszik el a magyar millennium az időben 105 esztendőt?

A dolog egyszerű: a krónikák szerint 1000-ben történt meg Szent István király megkoronázása, s a vulgártörténetírás ezt az eseményt azonosítja a magyar államiság megszületésével. Anni persze teljes képtelenség, hiszen ugyan el tudnánk-e képzelni azt, hogy egy primitív, az állam fogalmáról semmit sem tudó nép egyszer csak szakít a törzsi életformával, királyt koronáz, s attól fogva államot alkot? Előtte gyülevész horda, utána korszerű állam? Ez teljes képtelenség.

Szent István megkoronázása valóban szimbolikus jelentőségű, de nem ezért, hanem mert a Szent Korona hazatért, és ismét a nemzet fölé emelkedett több évszázados bujdosás után. Ennek valóban éppen ezer esztendeje lesz 2000-ben, s nem is lehetne szebb ünnep, mint az, hogy 2000-ben, Jézus Krisztus jelképes születésnapján a Szent Korona, homlokán Jézus király képével kikerüljön múzeumi fogságából, s visszakerüljön oda, ahová való: a legnagyobb méltóságba.

A keresztény világban egyetlen olyan szent tárgy van, amely a megtestesült Istent, a feltámadott Jézust nem a halál pillanatában, a kereszten függve, hanem eljövendő dicsőségében, a Világ Királyaként ábrázolja, aki bal kezében az Élet Könyvét tartja, s jobbját magasba emelve köszönt és áld egyszerre. Ez a szent tárgy a magyar Szent Korona. Tekintsük-e véletlennek, hogy a honvisszafoglalás kori sírokból nyakban viselt keresztek tucatjai bukkantak elő, amelyeken a kereszt sokkal inkább a ragyogó nap szimbóluma, s az előtte álló, két karját áldásra emelő alak sokkal inkább a diadalmas Isten, mint a szenvedő Jézus? Eleink tudása olyan mélységesen mély, mint a múlt kútja. Ők nemcsak hitték, tudták is az Igazság eljövetelét. Ezer, kétezer, ötezer, tízezer? Van-e egyáltalán feneke a magyar múlt kútjának?

A magyar államiságot alávalóan félreértelmezik az MM hirdetői. Nyilvánvaló, s történelmi ismereteink ma is bőven vannak arról, hogy Szent István király apja, Géza fejedelem uralkodói udvart tartott, törvényekkel irányította a magyarságot, miként az ő apja, s annak apja is, vissza a hazatérő Árpádig, akit az egyes magyar néprészek vezérei egy szabályos demokratikus aktussal maguk fölé megválasztottak, s ezt igen súlyos államszerződésben - vérszerződésben - rögzítették az antik demokrácia szabályai szerint.

A vérszerződés önmagában bizonyítja az államiságot. Egy szerződés megkötéséhez ugyanis jogi környezet, jogismeret, jogtapasztalat, és ami a legfontosabb, az állampolgárok részéről jogtisztelet és jogkövetés kell, ami az államiság nélkülözhetetlen feltétele. Úgy is mondhatnánk, ha nem lett volna, éppenhogy Árpádék hozták volna ide az államiságot, méghozzá annak legfejlettebb formáját, azt az antik demokráciát, amit a világtörténelem érdekes módon csak Rómából ismer, holott a hungár vezérek tanácsát s a közöttük kötött szerződést, a választott uralkodó kijelölését (első az egyenlők között) ugyan miért ne hasonlíthatnánk a római szenátus gyakorlatához, s ha hézagos ismereteinket a római joghoz viszonyítanánk, nem ismerhetnénk-e föl az úgymond honfoglaló magyarságban az ősi jogrend legfontosabb elemeit? Már nem is kérdés, melyik volt előbb: a hun vagy a római jogállamiság; hogy melyik tanult a másiktól, hiszen a történelem erre bőven adott feleletet. Csak éppen ezt a szálat úgy tünteti fel, mint amely elszakadt valahol a végtelen múlt szövetében.

Államiság? Az állam a társadalomban létező, de annak egészétől megjelenésében különváló, rendfenntartó és védekező funkciókat gyakorló intézményesített szervezet.

Árpád tudta, ismerte és gyakoroltatta ezt. Anonymus, mint majd látni fogjuk, bőven szolgáltat adatokat erre. Érdemes figyelni Kolozsvári Grandpierre Endre okfejtéseit. Kiviláglik belőlük az antik államiság intézményrendszere is, még ha csak közvetetten. Rendfenntartó, védekező, jogszolgáltató alakulatok és szervezetek sejlenek fel a középkori szövegben. De ha Árpád nagykirály tudta mindezt, tudta és gyakorolta apja, Álmos is. Ők magukat Attila ivadékainak tartották, bizonyára okkal. Ma is sok család képes visszavezetni a családfáját évszázadokra, ők miért ne tudták volna, ráadásul tanújuk volt az egész nemzet. Így jutunk vissza a hun-magyar nagykirályig, Attiláig, aki egész Európa fölött uralkodott, aki Rómát adófizetővé tette, aki a közvetett bizonyítékok szerint keresztény volt maga is, s aki az erkölcseiben akkor még fölöttébb gyarló, meglehetősen barbár Európát az Isten kardjával kívánta a helyes útra ösztökélni. Államiság? Már 1600 évnél tartunk, pedig Attila és a hunok sem a földből nőttek ki.

Hol van a magyar-hun-szkíta államiság gyökere?

Hérodotosz szerint a világ legősibb népe a szkíta. Ők tehát az elsők. Egyes nyelvészek szerint a hun nép közkeletű neve, a hun-gár azt jelenti, első nép, míg a magyar vagy mah-gar, vagy mag-gar azt jelenti, a tudás népe, s ez voltaképpen az első népen belüli tudók, a mágusok (magosok) törzsét vagy népét jelöli. A föld minden nyelvén a beavatottat mágusnak nevezik, de csak magyarul jelenik meg e szó töve a saját tökéletességében: mag. Az a feltörhetetlen, zárt egység, amely, a legnagyobb tudást és a legnagyobb titkot, az újjászülető életet rejti. Aki nem tudja, hogy mit hordoz a mag, eldobja, mint hasznavehetetlen tárgyat, vagy feltöri és megeszi a belsejét. De aki tudja, hogy a magból új élet csírázik, az sem tudja, még ha fel is bontja, hogy hogyan és miképpen támad fel az akár évekig is alvó ezotériából a nyílt élet. Aki csak sejti is e titkot, az a legnagyobb tudást ismeri, az valóban mágus. A mag a legbensőbb és legtitkosabb, halandó számára megfejthetetlen tudás, az Élet szimbóluma. Magmágus-magyar. Ezért ez a különös kettősség Anonymusnál, aki bennünket következetesen hungarusoknak, azaz a hunok (elsők) népének nevez, miközben magyar szavak tömegét lopja bele a latin szövegbe.

Az ellentmondás csak látszólagos, ha el merjük hinni, hogy a mi nemzetünk volt az első, s éppen ezért lett a tudás népe is. S mert évezredes ideje s évezredes tudása volt, kifejlesztette sok egyéb mellett az ókor csodafegyverét, a visszacsapó íjat, amelytől rettegett az antik világ, amely találati pontosságát, lőtávolságát és lőerejét tekintve meghaladta még a középkori lőfegyverekét is, s csak az újkori ismétlőfegyverek hoztak nála nagyobb tűzerőt. Sagittarius latinul az íjász neve.

Nem nehéz ráismerni e szóalakban a szkítára (saggíta-skytamassagita vagy massagéta - ez utóbbi akár mah-sagita, azaz nagynyilazó is lehet), kiknek utódait majd hosszú évszázadokkal később talán éppen ilyen okokból így emlegetik: "A sagittis Hungarorum libera nos Domine! A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket!" A középkori sagittarius azonban már bennünket, az akadémikus tudomány szerinti mai magyarokat jelöli!

Jelen sorok szerzője nem nyelvész, így e szóalakok feltűnő összecsengésének felismerése nem az ő érdeme, megtették már mások, ráadásul a hasonlóság önmagában még nem tudományos érv, de a laikusnak szembeötlik, amint a szkíta-sicullus-székely szóalak összecsengése is. Egészen bizonyos, hogy az akadémikus nyelvészet számára is érdekes kutatási terület volna, ám az máig nem kutatta, vizsgálta e kérdést. Talán éppen azért, mert annyira kézenfekvő a felelet?

Talán mert ez is egy tiltott pont?

Az úgynevezett kalandozás magyarjai éppen úgy szkíták lehettek tehát, magyarul nyilasok, nyilazók, mint a hatalmas ókori nép, mert az ellenség - a barbár és babonás Európa - belőlük csak a félelmetes, legyőzhetetlen fegyvert látta.

A történelem tiltott, féltiltott és illegális pontjai mérhetetlenül zavarják azon keveseket, akik fél évszázados elnyomás után tudni szeretnék, kik vagyunk. Ki az, mi az, hogy magyar? Aki nem éri be a különféle bugyuta, s ránk nézve erősen lebecsülő tanmesékkel, aki mer józanul és következetesen gondolkodni, s aki veszi magának a fáradságot, hogy a leghitelesebb forrásokhoz, nemzeti őskrónikáinkhoz, népdalainkhoz, népművészetünk ma már megfejthetetlen, de valaha még beszélő formakincséhez nyúljon, döbbenetes dolgot talál. Van egy hivatalos történelem, amely tagadja mindazt a végtelenül sok és végtelenül bonyolult, de mégis harmonikus rendszerbe olvadó kultúrkincset, ami a magyart másokkal összetéveszthetetlenül magyarrá teszi. Aki viszont a nemzeti mitológia, néprajz, népi vallásosság, nemzeti krónika és kronológia, legendák, mondák és néphagyományok, népszokások alapján kezdi meg összeszerkeszteni a magyarság történetét, az arra döbben rá, hogy az a történelemkép, amely eddig élt benne, úgy ahogy van, használhatatlan.

Újra kell írni a történelmünket? Szó sincs róla. A magyarság történelme töretlen egész, és olyan simán tökéletes, mint a gránitkő. Vagy mint a magyar nyelv Nem csorbította meg sem hazugság, sem tiltás, sem tudatos vagy véletlen felejtés. De ezt a gránittömböt több rétegben fedi a különböző korokban rárakódott vakolat, s látni, hogy szorgos kezek még ma is új és új vakfoltokat fröccsentenek rá mindenféle talmi, híg anyagból. Le kell tehát e vakolatrétegeket feszíteni, nem félve attól, hogy megsérül az alap, mert az sérthetetlen, sőt ez az a jelképes gránittömb, amelyre érvényes a mondás: "szent és sérthetetlen", mivel a magyarság sorsa eltéphetetlenül összeforrott a szentséggel, a szakralitással, Istennel.

A modern restaurátorok, múlt- és nyelvfeltárók egyik legbátrabbika Kolozsvári Grandpierre Endre, aki hosszú évtizedek óta egy zseniális magánnyomozót megszégyenítő leleménnyel és invencióval deríti fel és fejti meg a magyar múlt tiltott pontjait, azokat az eseményeket, történéseket, amelyek elé utóbb, de sokszor a megtörténést követően szinte azonnal valakik egy tabut állítottak, megakadályozandó a dolgok megértését. Kolozsvári Grandpierre módszere pontos, aprólékos és lényegre törő. Kiindulási pontja egyszerű és roppant rokonszenves, merészsége emlékeztet egyik világhírű kollégájára, a német Schliemannra, aki abból a feltevésből kiindulva, hogy Homérosz eposza nem merő kitalálás, hanem valóságos történelmi cselekmények költői formába öntött, de mégis történethű rögzítése, megtalálta és kiásta Tróját. Kolozsvári Grandpierre Endre ugyanígy találta meg nekünk és tárta fel a nagy Névtelen, Anonymus gesztáját, a Gesta Hungarorumot, amit döbbenetesen kevesen ismernek ahhoz képest, hogy a magyarság egyik legrégebbi s ezért legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, majdhogynem olyan kincsünk és ékességünk, mint a Szent Korona.

Gondoljuk meg, a németség kultúrhistóriája abból a Nibelunglegendából nőtt ki, amely eredetileg a Géza fejedelem udvarában zengett Attila-énekekből formálódott. Attila-Etzel és Krimhilda kapcsolata termékenyíti meg az egész germán mondavilágot, miközben Attila nagykirály (ámbár helyesebb és illőbb volna császárt mondanunk, hiszen egy egész földrész felett uralkodott) népének utódai az egész világ által Hunniának vagy Hungáriának nevezett Magyarországon a maguk ezerszerte, milliószorta gazdagabb, mélyebb legendáriumáról szinte tudomást sem vesznek, vagy ha igen, csacskaságnak, gyermekded mesének tekintik.

Szó se róla, beleremeg az ember lelke, ha a legújabb divat szerinti politikai jelszó, a Magyar Millennium, az MM álságos történelemsilányító jelszavára tekint: "1000 és 2000". Mert egyre erősebb bennünk a bizonyosság, hogy ezzel a jelszóval tulajdonképpen az a baj, hogy az egyik szám legalább egy nullával kevesebb. Egy nulla, az szinte semmi. De itt most mennyi mindent jelent: nem 1000, hanem 10.000. Írjuk és mondjuk ki hangosan, bátran betűzve a szavakat: nem ezer, hanem tízezer éves a történelmünk! Micsoda félelmetes különbség! Micsoda hátborzongató távlat sejlik fel, ha hinni merünk Anonymusnak, Kézainak és mindazoknak, akik a magyarok krónikáját Nimródtól a hatalmas szkítákon és hunokon át máig, hozzánk elvezetik.

Hirtelen megérti és megérzi, hogy milyen közel áll hozzá Anonymus, a Névtelen, aki krónikája elején leírja, hogy nem figyelt a jokulátorok - fordítsuk úgy, ahogy kell, nem "regösöknek", ahogy a ma ismert fordítás teszi, hanem úgy, ahogy a jokulátort, az uralkodói udvarról uralkodói udvarra vándorló, hírt hozó és hírt vivő, egyszerre komédiás, egyszerre informátort nevezték, mert így a pontos: hírközlők, modernebbül és általánosságban véve: a média - "locsogására-fecsegésére" (itt is egy kiegészítés: ezt a szót a fordító, nem tudni mi jogon, a népies "csácsogására" fordította, miáltal megerősítette azt a tévképzetet, hogy Anonymus a nemzeti legendák hordozóit utasítja el, holott éppen ellenkezőleg, a nemzetközi hírszállítókét), hanem az igazi hagyományokra, a történelmi tényekre ügyelt.

Kolozsvári Grandpierre Endre s azok mind, akik múltunk titkait tárják fel, hogy visszaadják arcunkat, hitünket, büszkeségünket, ugyanezt teszik és ugyanolyan körülmények között: nevük nincs, mert hallgat róluk a média, tehát ők a modern, ha úgy tetszik, kényszerű Anonymusok.

Fülüket ma is be kell zárniuk a nemzetközi média locsogása és fecsegése előtt, hogy a magyarság végtelenül mély kútjából felzendülő halk, de mégis oly ismerős dallamokat rögzítsék. Aztán kottára vessék, értelmezzék és elénk tárják, mint most ez a könyv teszi, amelyet ezért úgy forgasson az olvasó, mintha az elveszített látását, hallását nyerte volna vissza éppen.

Bencsik András

Forrás: Valós történelem